Mikor Áronunk megszületett sokan kérdezték, hogy mit szólnak hozzá a testvérek, nem féltékenyek-e rá.

Az eltelt majdnem 15 hónap alatt nem igazán történt olyan dolog, amire azt mondtam volna, hogy a nagytesók féltékenykednének a kicsire.

Viszont néhány hónapja már van egy érdekes tapasztalatunk, mégpedig Áonunk az, aki megpróbál kisajátítani magának.

Bár Adrika sohasem volt igazán anyás, hozzám bújós, Andorka annál inkább és épp amikor ő hozzám bújik, ölemben ül, akkor jön Áronunk és nem sír, nem toporzékol, komoly arccal,  mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne a pici kezét Andorka és közém téve elterelgeti Andort és az ölembe bújik, átölel - jelezvén: ez az ő helye.

Néhány napja "direkt" próbákat tartottunk, Adrikát és Andorkát is ölbe vettem: Adrika megúszta annyival, hogy Áronunk a vállánál fogva elterelte tőlem,  Andorka kapott egy kis szemüvegleszedést, hajcibálást is - nyilván Andorra féltékenyebb, mivel ő az akit többet lát hozzám bújni.

Igaz, nevetgéltünk a gyerekekkel a dolgon, tetszett nekik, hogy ahányszor hozzámbújnak jön Áronka és odébbrakja őket, de Apával megbeszéltük, hogy vigyáznunk kell, el ne rontsuk a nevelését -  könnyen önzővé válhat, ha hagyjuk.