Mikor elkezdtem e blogot írni nem sokkal Áronka születése után még elsősorban naplójelleget, dokumentációs lenyomatot szántam a dolognak. A picibaba fejlődése, minden grammjának dokumentálása, hogy melyik nap mit evett, mikor jöttek ki a fogai, milyen jópofiságokat mond - ez már későbbi terv volt - lett célul kitűzve. Persze emellett a napló mellett van egy papírformájú is, biztos ami biztos, de azt mrá Adrika születésénél is láttam, hogy az nem lesz teleragasztva mondjuk minden évben a szülinapi tortával készült fényképekkel, nem lesznek beleragasztva az első rajzok.

Aztán ahogy olvasgattam mások naplóját, láttam mennyi minden belefér, nem csak az első szavak lejegyzése, hanem ettől több is: közös kimozdulások, nyaralások, ovis és iskolai élmények, ünnepek emlékei is beleférnek - majd kicsit át is fordult ebbe az irányba, mert az Áron fejlődése szinte mostanában ki is maradt. Mármint itt lejegyezve.

3 gyermek és több mint 8 év anyaság után azonban látom, mi az ami napló nélkül is örök emlék marad, mi az ami még ezzel is felejtődhet. Ha mindent le akarnék írni, akkor állandóan magamrakötve kellene lenni a gépnek, mert volt olyan, hogy szinte 10 perc alatt felejtettem el olyan jópofa bemondásokat rögzíteni, amit azért érdemes lett volna.

Talán e napló nélkül is fogok emlékezni az alapjellemükre, ami annyira más. Hogy melyiket mi maitt lehet jobban szeretni mint a másikukat, hogy melyikük mitől egyedi. Mert azok.

Sokszor el is csodálkozom a biológián. Hogy mi az érdekesebb: ha két sejt találkozik és abból pár év különbséggel nagyon hasonló egyed jön létre, mikor annyi kombináció lehet, vagy épp az a szépsége a dolgoknak, hogy érvényesül a sokféle kombináció és teljesen különböző egyedek jönnek létre, ugyanazon két emberből?

Hogy kinek írom a naplót? Elsősorban a gyerekeinknek. Azt hiszem mindenki nekik írja. Illetve a családnak.

Elsősorban a nagyszülőknek gondoltam, a távolabb élő nagyszülőknek. De szerencsénk van, mert napló nélkül is tudunk egymásról. Épp néhány hete beszéltünk róla, hogy milyen jó viszonyban  vannak a gyerekek mindkét részről a nagymamákkal, nagypapával. Hogy a távolabbi nagymama  mennyire be van kapcsolódva a mindennapjainkba, ha hetek telnek el egy-egy telefonbeszélgetés közt akkor is ott folytatódnak a beszélgetések ahol előtte abbahagyták. Amikor elutazunk a mamához, egymás szavába vágva mesélik az élményeiket, iskoláról, barátokról, játékokról, ami épp fontos. Jól esett G.mama azon mondata, amiben megköszönte hogy így neveljük őket, hogy őt ennyire szeretik. Ez így természetes.

Közelebbi mamáékkal napi kapcsolatban vagyunk,  az ő segítségük szintén felbecsülhetetlen. Olyan ideálisan jó minden.

A személyes találkozást azért nem pótolják a telefonos beszélgetések. Sajnos itt egyre távolabb kerülünk egymástól, önhibánkon kívül. Mióta iskolásak  a gyerekek, azóta nem akármelyik hétvégén tudunk menni, maradnak a hosszú hétvégék, szünetek. Ezt csak nehezítik a munkahelyi kötöttségek, mint a legutóbbi őszi szünetnél, a férjem munkahelye és a G.mama munkahelye egyaránt "keresztbetett". A legközelebbi ünnep,  Karácsony utáni "két ünnep közötti" találka  is úgy fog összejönni, hogy anyósomnak dolgoznia kell. És innentől kezdve a helyzet fokozatosan romlik, már amikor én is munkába állok és még a szabadság kivétele is kötött lesz.

Örömmel hallom viszont azokat a visszajelzéseket, hogy a "távolabbi rokonok" - nagyszülők testvéreinek családjai is szívesen olvasnak rólunk, és jó hogy innen hallanak valamit felőlünk. Sajnos ez már tényleg nagyon sok szabadidőt igényelne, ha mindenkivel tudnánk tartani a közeli  - láthatósági - kapcsolatot, miután mint írtam, ez már a nagymamával sem nagyon lehetséges. Erre mindenképp jók a közösségi portálok, a virtuális világ, hogy legalább második unokatestvérek be tudják jelölni egymást ismerősként, holott egy  valódi találkozás talán még össze sem jött...Gondolom másnál is így van ez, nem csak nálunk, hogy az országban (netán határainkon túl) szanaszét vannak szóródva a rokonok.

Én amennyire tudom igyekszek tartani a kapcsolatot, férjem unokatestvéreivel és a sajátjaimmal egyaránt. Ha csak évente egyszer találkozunk, már az is jó érzés.

Közeledik a Karácsony...A készülődéssel együtt mindig eszembejut, hogy most minden a gyerekekről szól, most mi együtt vagyunk. Mi lesz ha nekik lesz saját családjuk? Tudják majd tartani egymással a kapcsolatot, vagy hárman háromfelé szóródnak az országban,  netán a  világban? Leszünk-e még együtt akkor is nagycsalád, hányan fogjuk körbeülni az  ünnepi asztalt Karácsonykor, születésnapkor? Én anyaként tényleg azt kívánom, hogy legyünk akkor is együtt, hogy tudjam minél tovább összetartani ezt a kis egységet.