Ennek a tanévnek. Már csak annyi hivatalos programunk van, hogy megjelenünk két darab évzárón. Kérezkedni sem kell hozzá a munkahelyről, mindkettő este hatkor kezdődik.

És a végünket járjuk ezzel együtt mi is. Túlélésre megy az utolsó jónéhány hét, fejben és naptáron követjük nyomon mikor, kinek mi van. Például tegnap, pénteken 3 órakor volt Andor osztályának  a tűzzománc bemutatója. Apa 11 órakor tudta meg tőlem, hogy 1/2 3kor indulunk a munkahelyről, mert 3tól bemutató. Mondjuk nem hiszem, hogy nem említettem meg, sőt meghívót is kaptunk rá, igaz azt apának el kellett volna olvasni...meg tudom magyarázni miért nem olvasta el: mert nem érdekelte. Annyira távol áll tőle ez a "művészeti ág" nem is tudom minek nevezzem, annyira feleslegesnek tartotta, hogy 7-8-9 éves gyerekeknek ezt kell tanulni. Én örültem neki, végülis rosszabbul is eltelhetett volna minden második péntek délutánjuk az iskolában - bár Apát igazolja, hogy Andor ( és ahogy tudom a fiuk nagy része) nem szerette ezt csinálni.

Azért az elkészült művek (6 darab kép a két év alatt) szépek, nekem kedvesek, hisz három közülük karácsonyi, illetve anyák napi ajándék volt. És mint a meghívójukon is szerepelt: "Minden szép, amire szeretettel nézünk" (Morgenstein) (bár gondolom, ez az idézet nem véletlenül került rá a meghívóra).

No, a kiállításra azért teljes család felsorakozott, nagyszülők, köztük az ország másik végéről megérkezett mama, aki nagyon rég járt nálunk, a gyerekek iskolájában pedig most volt először, így volt öröm az iskolásaink részéről.

De ez a tegnap délután csak egy rövidke epizód a velünk mindig történik valami rengetegében. Tényleg igaz, hogy nagycsalád, valaki körül mindig történik valami. Azért ez az utolsó hét is tartogat még a gyerekeknek játszóházazást és bár a sulival mennek, mi meg csak a pénztárcánkat nyitogatjuk (hol 200 ft, hol 600 ft a beadandó, hol egy buszjegy, a múlt heti kirándulásokra is többezer forint, költőpénz kétfelé, hátizsák telepakolva).

Mindemellett persze dolgozunk. Ott is hajtás, ha csak ugyanannyi munkám lenne mint tavaly akkor is kétszer annyi munkával járna, ez most ellentmondásnak tűnik, maradjunk annyiban, hogy tudom miről beszélek.

Körvonalazódik a nyarunk. Két tábor, ami három, mert most először lesz olyan hét, amikor két gyerek kétfelé megy. Ezt követi kis szabadság-családi nyaralás, majd egy kicsi munka, majd megint szabadság, majd megint munka és a nyár végén ismét szabadság ami alatt rákészülünk az újabb tanévre.

Azt hittem ezen a hétvégén már nem lesz házi feladat, de igen, nem is kevés, évvégi ismétlős feladatok, többoldalnyi feladva belőlük. Bár ez már nem változtat a bizonyítvány jegyein, de azért jó látni mi maradt meg bennük az idén tanultakból. Tehát ellenőrzöm, nyomon követem a megoldásukat. Közben szomorú vagyok, mert tudom amit tudok, és nem örülök, egy nagyon-nagyon-nagyon erős négyesnek, jobban örülnék egy nagyon-nagyon-nagyon gyenge ötösnek...Néha nem ártana megbíztatni egy gyermeket, tudom magamról, velem is előfordult és tudom mit jelentett a megelőlegezett ötös egyszer és mit jelentett egy nem megelőlegezett jegy egy másik alkalommal. Szóval megint úgy érzem, amit felépítek itthon önbizalom terén a gyerekben, azt simán le lehet rombolni egy nagyon rossz pedagógusi húzással.  Majd két hét múlva megírom. Most nem akarom...egyelőre magamban is dolgozgatom. Az biztos, Andornak nincs szerencséje ezzel az iskolarendszerrel sem. Talán ő az, akinek a Waldorf vált volna be, valami teljesen más, mint ami az átlaggyerekeknek szól. De oda meg szerintem ilyenkor már nem lehet átváltani.

De most vége lesz egy tanévnek, végre pihenés jön nekik, remélem sikerül feltöltődniük annyira szeptemberre, hogy szerencsésebb tanév következik az ideinél.