Cucka merengett a napokban arról, hogyan lehet összeegyeztetni a munkát és a kisgyerekes létet - nem a karriert és a családot, ez csak egy lightosabb verzió, sima hétköznapokról van szó.
Nekem már volt benne részem és nem volt könnyű.
Történet kezdete, hogy Adrika lombikbébi, nem könnyű terhességem kezdete bevérzésekkel volt tarkítva, ráadásul lehet mondani, hogy veszélyeztetett munkakörben dolgozok, bár ez csak részben igaz, hisz van aki végigviszi a 8-9 hónapot a laborban - hát ez nálam szóba sem jöhetett. Nekem természetes volt, hogy itthon leszek vele 3éves koráig, hisz az életben egyszer van ilyen lehetőség, hogy ennyit együtt legyünk a gyermekkel, utána soha, de soha többé... Nem volt könnyű anyagilag, hisz közben Andorunk is megszületett, futott a lakáskölcsön, és két gyermek mellé egy kocsicsere is bejött, naná kölcsönnel. Adrika 3 évesen ovis lett, Andorunk akkor volt majdnem 2 éves, természetesen vele is itthon akartam maradni 3 éves koráig, így volt vele is egy közös évünk, amíg Adrika már ovis volt, Andor pedig még nem. Aztán mikor majdnem 3 éves lett, neki is kezdődött az ovi, nekem meg a munka. A gyógyszergyárban ahol én is és férjem is dolgozunk szerencsére volt végzettségemnek megfelelő munka, de nem ugyanoda kerültem vissza, mint a szülések előtt, ugyanis a férjemmel egy osztályon voltunk és ez nem túl jó, nem nagyon szeretik a munkaadók sem, bár papír nem tiltja, csak ha főnök-beosztott viszony lenne. Lehet mondani, hogy igazán bababarát helyre kerültem, mert nem laborba mentem vissza hanem minőségbiztosítóként irodai munkát végeztem, amit ugye abba lehet hagyni 4 órakor, míg egy oldatkészítést nem biztos...
Szerencsések vagyunk, mert anyukámék helyben laknak, sokszor ők hozták el a gyerekeket az oviból, bár anyukám akkor még aktív dolgozó volt, apukám már nyugdíjas.
De ha mi vittük a gyerekeket és mi hoztuk az oviból nekem állandó lelkiismeret furdalásom volt és sose értettem mások milyen munkarend szerint dolgoznak. Ha csak 3/4 8-tól 4.05-ig voltunk a munkahelyen, tehát egy percet sem túlóráztunk, akkor is 1/2 5 - 3/4 5 tájt utolsók közt hoztuk el a gyermekeket, de legalább elsők voltunk abban, akik reggel 7-kor bevitték őket.
Az első hetekben azt hittem ezt nem lehet kibírni. Este haza és várt a házimunka. Annyival volt egyszerűbb, mint mikor itthon voltam, hogy kevesebbet kellett takarítani is és főzni is, de a gyerekekkel játszani már nem nagyon volt időm, örültem ha este mesét olvastam nekik...
Aztán jött az újabb baba. Na ilyen az én életemben azelőtt nem volt: egyszerre voltam babavállaló és munkavállaló, ráadásul két ovissal nehezítve. Szerencsére a gyerekek nem nagyon voltak betegek, Andorkáért egyszer telefonáltak az oviban, ami miatt 2 nap szabit vettem ki: annyi szabim felgyűlt a pár év alatt, hogy javasolták, ne táppénzre menjek, hanem előbb szabira, ha beteg lesz a gyermek. Persze így sem mertem magamtól szabit kérni, hanem aki kiírja a munkahelyen ő döntötte el, hogy kiad nekem két napot és megbeszéli a főnökömmel...
Tehát jött az újabb terhesség. És itt már kezdett sok lenni. Előbb úgy gondoltam, hogy dogozok én majdnem végig, március elejére voltam kiírva, gondoltam január még belefér. De akkor már sok volt.. Két kisgyerek, reggel az egyik sír az oviba, mert nem akar menni, délután alig lehet öltöztetni, mert fáradt, nekem nőtt a pocak, bejárás, házimunka.
És akkor novemberben a gyerekek betegek lettek és én minthogy eljöttem volna táppénzre, dolgoztam tovább, gyerekek apukámra bízva. Aztán összejött nekem is egy-két terhességi nyűg, de kérezkedni nem mertem, csak egyre nehezebb volt dolgozni, nem is ott járt már az eszem...
Nem tudom oda vissza tudok e menni, ahonnan eljöttem. Szerencsére azt megbeszéltük, hogy 2 éves koráig nem megyek, utána meglátjuk. Szívem szerint itthon maradnék, amíg lehet, vagyis nem addig mert én 8 éves koráig itthon lehetnék, de 3 éves koráig mindenképp szeretnék. Tapasztaltam, hogy milyen hamar elröpül az idő, mikor a család összes tagja másfelé van napközben, legalább amíg lehet hadd legyek itthon még Áronnal. Dolgozhatok még vagy 30 évet, de a gyermek csak egyszer 2 éves. És tényleg olyan hamar megnő...
Remélem túlságosan nem tesznek keresztbe pl. a cs.p. megvonással - azért az átgondoltatna sok mindent.
Most hogy még nincs egyéves sem, azért ráérek gondolkozni a hogyan lesz majd kérdésén, de ha abba gondolok, hogy már több mint egy éve megint itthon vagyok és mlyen gyorsan elszaladt ez az idő...
Utolsó kommentek