Arról már késő lenne beszámolni, hogy mennyire vártuk az őszi szünetet - ugyanis már vége is van. Vártuk, mert nyár közepe óta nem voltunk G.mamánál, és most is olyan rövidkére sikeredett a találkozó: péntek délután suli után indultunk, éjjel érkeztünk, szombaton mama dolgozott, mi pedig Pécsre mentünk, temetőbe. Visszafelé utazva megálltunk Orfűn, kicsit sétáltunk a tó partján, a gyerekeknek nagyon tetszett, velük még ott nem jártunk. Hazafelé kérdeztük Andort: hogy tetszett Pécs? Mire a válasz: Nagyon szép volt! Adnék érte  10 pontot! (nézi a  Vacsoracsatát...). A gyorsan múló vasárnap után hétfőn jönnünk is kellett haza, kedden Apa dolgozott. Ráadásul elég húzós hete volt, szabira senki sem jöhetett, nem irigyeltem kisgyerekes kolleganőimet, akiknek ráadásul (nem csak nekik, mindenkinek) a héten 16 óra helyett a 18 óra jelentette a munkaidő végét, ahelyett hogy otthon pihentettek volna a kisiskolásokkal.

Az utazásra visszatérve: most tapasztaltam először milyen jó érzés, hogy 3 gyerek egyszerre énekel. Áronunkból ugyanis újabban dőlnek a dalok. Csendes megfigyelői korszaka lejárt, és most adja vissza mit eddig magában rejtegetett. A sok magyar népdal, gyerekdal és egyéb mellett mostanában többször énekeltette velem a bárányos dalt  amit így ő is megtanult, hibátlanul...(tesók angoltanulásának korszakából ismertük).

Mamához menni pedig nagyon szeretnek. Csak a távolság sok, nem tud rövidebb lenni. Áronnak most is volt egy jó bemondása. Emlegette ugyanis G.mamát. Megyünk hozzá. Majd megismételte: megyünk másik mamához (ez egyszerűen onnan jött, hogy egyik mamát gyakrabban látja). Elmondta harmadik változatban is: d..i mamához megyünk. Apa ezek után mondta, hogy nem kell ezt ennyire cifrázni, rövidre akarta zárni a témát és megkérdezte: szeretsz menni d...i mamához? Válasz: Igen! Messzi mamához!

De a szünetet végülis azért várják a diákok, mert nincs iskola. Szerencsések vagyunk, mert mindkét gyermekünk szeret iskolába járni. Azért szünetre kellően elfáradtak. Sok is volt. Most nem térnék ki Adrikára, kitűnően veszi a másodikos akadályokat, Andornak viszont újdonság a suli. Meg nekünk is. Teljesen más hozzáállást kellett megszoknunk, mint amit tavaly Adrikánál. Először is: nincs két egyforma ember, így két tanítónő sem. Míg Adrikáék ilyenkorra - tavaly - javában tudáspróbákat írtak, az idén Andoréknál még egy sem volt. Nekem szokatlan, nincs visszajelzésem arról, hogy mit tud a gyerek önálló munkában. Elképzelésem van, mert hétvégenként (nem mindennap, ez is más) látom a könyveit, és fel tudom mérni mi az erőssége és mi a gyengéje. És persze teljesen más a két gyerek. Andor mellé le kell ülnöm és figyelnem a munkáját. Nem azért mert nem szorgalmas, azzal továbbra sincs hiba, viszont az írástanulás-olvasástanulás mellé kellek én is. Betűország egyébként lenyűgözi, bár Adrika úgy ment suliba, hogy ismerte az összes betűt és mondjuk olvasni is tudott, Andor néhány betűt ismert csak és épp ezért meglepő, hogy október végére már igazi könyvből is tud olvasni, pedig alig pár mássalhangzón és a magánhangzóknak is alig felén túl.

Az írással is vannak kisebb gondok. Ha nem látom, nem tudom mikor és ki veszi észre, hogy nem jól formálta az o betűt, az  a betűt (kifejezetten csak kapcsolásnál), az viszont látszik, hogy rövid "kampót" ír a betűk végére és így nagyon közel esnek a betúi egymáshoz. Vagy az l és a t szára nem függőleges, mint ahogy az ékezetes betűkön az ékezeteket is úgy írta, mint ahogy a nyomtatott betűkön látja, vagyis ferdén. De ezeket javítottuk, és persze erre való a gyakorlás, és nem is kellett sokszor elmondani, hogy a helyes módszerrel tanulja meg írni, kapcsolni a betűket, szavakat.

Andornál tehát még mindig csak órai munka, házi feladat piros pontok- csillagok-matricák gyűlnek. És volt két hetünk, mikor feketepont gyűjtésre állt rá. Olyan büszkén mondta, hogy kapta, mintha érdem lenne. Szigorú elbeszélgetés és enyhe zsarolás következett (közeleg a szülinapja, szeretné baráti körben is ünnepelni...), lám eredményesen, azóta talán 3 hét telt el csupa jóságszivecske hozásával.

Adrikánk pedig úgy jött haza szünet előtti utolsó pénteken, hogy még egy matekversenyre lett benevezve, egy négyfős csapat indul az osztályukból és ő lesz az egyetlen lány a csapatban, hát erre nagyon büszke volt (mi is). Verseny márciusban, lehet rá készülni.

És végül egy kis rossz hír: szünet végére sikerült a család minden tagjának megfáznia, senki nem lázas, de többé-kevésbé mindenki köhög, náthás és/vagy a torkát fájlalja. Remélem hétfőre teljesen rendbejövünk.