Áronka szerencsére nem kapta el a hányós-hasmenős vírust, viszont még mindig köhög.

Én viszont szerencsésen túl vagyok a műtéten. Szerdán reggel 8-ra már a kórházban voltam, külön történet, de este 1/2 7-kor foglalhattam el az ágyamat. Jelenlegi minuszok: jópár kiló, egy gyulladt epehólyag és egy 21 mm hosszúságú epekő. Varratszedés holnap.

Még nem vagyok toppon, hajolgatni, emelgetni nem bírok, de majd idővel megoldódik. Azt azért elmondhatom, hogy még nem szült szobatársaim irigykedve nézték, hogy mennyire hamar ment nálam a regenerálódás.

Ezzel együtt túl vagyunk Áronnal az első külön töltött napokon. Nagyjából úgy izgultam előtte, mint akik szülni mennek és a nagyobbik gyermeket hagyják először apára, nagyszülőre. De ez is természetesen megoldódott. Áronka telefonban egyik nap annyit kérdezett, hogy : anya, még mindig kórházban vagy - másik nap meg mondta, hogy nagyon hiányzol anya. Ezt azóta többször emlegette itthon is.

Itthon aztán érte pár meglepetés. Először is nem nagyon értheti, hogy ha azért voltam kórházban mert fájt a hasam, hátam és a doktor bácsi meggyógyította akkor most még miért is fáj a hasam??? (mert fáj, csak most a varrás miatt). Mikor jött tegnap cicizni, akkor meg megállapította hogy koszos a cicim (a jódot még nem tudtam róla levakarni), és persze a ragasztókon is meglepődött. Számtalan kérdés hangzott el, hogy miért van ott a ragasztó,  a kosz, miért voltam kórházban, meg egyébként majd ő is megy egy másik doktor bácsihoz, mert neki meg fáj a dereka;). Most hogy már itthon vagyok szeretné ha én öltöztetném át, de ezek a dolgok még nem nagyon mennek, szerencsére sok segítséget kapok Apától, gyerekektől. Hát ez az utókezelés része nem rossz. Bár sejtem nem fog sokáig tartani.