Kezdem a jóval, így haladunk időrendben.
Mióta blogolok olyan bejegyzés még nem is volt, hogy lagziba ment a család! Ennek az az egyszerű oka van, hogy utoljára 7 éve voltunk, igaz akkortájt alig 9 hónap alatt háromszor. Ebből kettőt Andorunk még a pocakban ugrált végig, a harmadiknál pedig félévesként a hordozóban élvezte a zenét.
A mostani esküvőnél a vőlegényt ismertük, Apa egyetemista kori kolis társa. Amióta én ismertem mindig nyúztam a "mikor nősülsz meg?" szöveggel. A lassan 15 éve rendszeresen elhangzó kérdésre végre eljött a megnyugtató válasz és egy meghívó.
Mivel vidékre kellett utaznunk, majdnem 300 km-re ahol gyakorlatilag a lagziban senkit nem ismertünk így előbb meggondoltuk, hogy melyik családtagot vigyük magunkkal. Azt rögtön tudtuk, hogy Áron most ebből a buliból kimarad, nem szeretnénk este 10-kor ágyba ájulni. iskolásaink viszont jöttek velünk. Nagyon ízléses, igényes, jó hangulatú kb 260 fős igazi vidéki lakodalomban mulattunk hajnal 3-ig - ekkor már Andorunk kérdezte hogy mikor van vége - és mi jobbnak láttunk így hogy akkor most. Előző nap mindkét gyermek osztálykiránduláson volt, így elég fáradtak voltak, no meg a tanév utolsó heteiben már eléggé érződött rajtuk, hogy inkább aludnának mint nem, szóval elégedettek voltunk, hogy így is végigtáncolták velünk és nagyon élvezték a mulatság minden percét.
Azt már megszoktam, hogy születésnap és halál együtt jár, vagy legalábbis vidámság és szomorúság váltja egymást, mintha valami egyensúlyra kellene törekednie, nehogy valamerre elbillenjen a mérleg nyelve, nehogy túl sokáig örüljünk, ünnepeljünk.
Hónapok óta félünk ettől a bejelentéstől, amit kedd reggel hallottunk. Velem egyidős anyuka , akit (férjével együtt hisz osztálytársak, évfolyamtársak voltak) mellesleg 23 éve ismerek, hisz középiskolában, egyetemista korában egy évfolyammal utánam végzett, majd a sors úgy hozta hogy munkatársak is lettünk, bár sosem voltunk közvetlen munka kapcsolatban, akit igazán akkor ismertem meg, mikor a lányaink osztálytársak lettek és olyan barátnők, amilyen barátságot 7-8-9 éveseknél ritkán lát az ember - szóval ezt az anyukát támadta meg az a gyógyíthatatlan betegség 4 éve, amiből akkor felgyógyult, de most áttétek jelentkeztek. Pünkösd hétfőn ért véget a szenvedése.
Nyugodj békében Andi!
Utolsó kommentek