Nem oly rég körbejáró blogjáték kapcsán jutott eszembe,hogy valamicskét írok erről a témáról, bár nem pont a játékszabályoknak megfelelően inkább érdekességképpen.

Kicsit össze is fűzöm az előzőekben írt bejegyzéssel.

A gyermekkor, ami meghatározó.

Nekem ami leginkább meghatározó volt, szerintem az hogy egyke vagyok-voltam. Ez egy nagyon sajnálatos eseménysorozat eredménye.

Anyukámék 1968-ban házasodtak, nem is váratott sokára a gyermekáldás, alig egy év múlva született egy fiúgyermek. 5 hónapot élt, betegségben, amiről én annyit tudok, hogy izomsorvadás. Az 5 hónap sem telt túl jól, kórház, Budapestre utazgatások kezelésre, talán a Pethő intézetbe?

1970-ben és 1971-ben volt egy spontán vetélés és egy méhen kívüli terhesség...

1973-ban születtem. Persze nagyon szerettek volna nekem egy kistestvért, jött is egy újabb terhesség 1975-ben, szintén vetéléssel záródva.

Majd végre 1976-ban született egy húgom, aki ugyanabban a betegségben halt meg 7 hónapos korában.

Két gyermek temetése és 3 sikertelen terhesség után anyukámék úgy döntöttek, hogy egy gyermekük van, az nőjön fel egészségesen.

Azért ez a rendkívüli féltés nagyon meghatározó volt, és nagyon rossz, de érthető. Érdekes, hogy azért a féltés valahogy bennem is ott van, persze ezt hülyeség leírni, mert minden szülőben ott van, de annyiszor visszahallottam már. Doktor nénink "féltett gyermeknek" nevezte Adrikát (nem rossz szándékkal), oviban az óvónők is úgy ismernek, mint aki - illetve akik, mert Apa is - különösen odafigyelnek a gyerekekre.

Szóval a gyermekkor. Vannak emlékeim azért a testvérkorszakból. 3 éves voltam, mikor született. Addig az évig albérletben laktunk egy családi házban, egy szoba volt a miénk és egy konyha és talán valami spájzszerű helyiség. Másik szobában a főbérlők, nagyon kedves idős néni és a nevelt fia, olyan pótnagyifélék voltak. Én is oda születtem. Olyan kapcsolat volt a szüleim és köztük, mint a legjobb családokban is ritka. Ha az egyikük különlegeset főzött, a másikat megkínálta, együtt kártyázások, anyukáméknak volt hűtőjük, akkor még ritkaság volt és használhatták a főbérlők is, hozzám minden este bejöttek jóéjtpuszit adni...Ide született a hugom is. Emlékszem amikor hazajöttek a kórházból és mutatták...3 hónapos volt, mikor átköltöztünk a saját lakásunkba, ahol a szüleim a mai napig laknak: 53 nm-es panellakás. Emlékszem a költözésre, az ismerkedésre a szomszédokkal, hogy itt fogunk lakni...

A régi ház alaprajzát le tudnám rajzolni, annyira előttem van. A kertje is. A kecskeláb, amire felmásztam, de lemászni már nem mertem róla. Hogy a szomszédban is volt egy kisfiú, Csabi, aki félévvel idősebb volt tőlem, neki egy nővére és mi mennyit játszottunk! A kis biciklimre, aminek a hátsó csomagtartójába minden este összeszedtem a játékokat és vittem a fáskamrába, mert ott volt a helyük a kerti játékoknak. Szóval szépen elpakoltam magam után.

Az új lakásban volt egy szoba, ahol játszottam,  a konyha mellett. Volt egy kosár, abban voltak a játékaim. Azzal játszottam, mikor anyukám ijedtem szólt apukámnak, hogy gyere, baj van! A kezei közt halt meg a gyermeke, etetés közben...

Tudtam mit jelent, mert a temetőbe rendszeresen jártunk. Emlékszem arra is. Babakocsi a sír mellett benne a testvérem.

Aznap jött egy csomó idegen és nem értettem miért nem mehetek be a szobába, ahol a testvérem van, miért van bezárva az ajtó, az anyukám sír...Elvitték és kérdeztem, hogy megnézhetem-e... Azt hiszem úgy emlékszem megnézhettem...

Érdekes arra már nem emlékszem, mi vot a temetésen. Azt is már csak a szüleim mesélik, hogy jártunk  a temetőbe, büszkén vittem a virágot, megyünk Andikához. Aztán elkészült a sírkő és fel kellett olvasni, hogy mi van ráírva. Anyukám felolvasta, És amikor meghallottam a szót, hogy meghalt, akkor vissza kellett fordulni velem a temető kapuból, mert olyan hisztit vágtam le, talán addig mégsem tudhattam mit jelent ez.

Én nem szeretek temetőbe járni. Néhány hónapja kimentem anyukámmal, de előtte évekig nem. Biztos valahol mély nyomot hagyott ez bennem, nem tudom, lehet ez elítélendő, de riaszt a csendje.

Sokan elítélik az egykéket, vagyis inkább előítéletek vannak velük kapcsolatban és ez nagyon bántó.

Én azt is megértem ha valaki egy gyermeket mer bevállalni, azt is ha többet. Azt mondják, hogy az egykék kimaradnak valamiből, amit csak a testvér tud megadni. Szerintem ők másban kaptunk többet: a megosztatlan szülői figyelemből, ami mint írtam néha nyomasztó is lehet, de nagyon jó is. Akinek több gyermeke van, már a második terhességénél észreveszi, hogy nem tud annyit figyelni a leendő gyermekre mint az elsőre. És a helyzet csak fokozatosan romlik innentől...:-)

Van viszont egy kedves unokatestvérem, szintén egyke, tőlem 2 évvel fiatalabb. Az ország másik végében lakik- lakott gyermekként is Tőlünk, hát vele voltunk mégis olyan testvériesen jóban, nyaralások minden napján összeveszősen és kibékülősen. És a ma napig úgy tartjuk a kapcsolatot, mint sokan a testvérükkel sem.

De azért örülök, hogy mi több gyermeket vállaltunk. Jó hallani, hogy hazaérve az oviból egyből Áronkára kérdeznek, vagy ha a két nagyobb külön van egymástól máris hiányoznak egymásnak. Remélem felnőttknt is jó testvérek maradnak.