31hónaposunk egyre akaratosabb, és egyre sírósabb. Már-már Adrikát is megszégyenítő mennyiségben sír, mindenért, főleg ha nem úgy történnek dolgok, mint ahogy azt ő elképzelte. Türelmetlenebb napjaimon aztán ez veri ki nálam a biztosítékot és olyankor azon pillanatban képes lennék bölcsibe adni, holott az ugye több okból is lehetetlen, hisz ennyi idősen már be sem vennék a helyhiányról pedig nem is beszélek. A legtöbb vele törődést persze akkor igényli mikor hazajönnek a tesók a suliból és velük szeretnék foglalkozni. A péntek délutánjaink-szombat délelőttjeink amik a házi feladat megírásával telnének egyre bonyolultabbak, mert akkor biztos hogy Áronnak épp anyára van szüksége, ha esetleg mégis elvan nélkülem, akkor biztos a legzajosabb játékokból választ.

Azt hiszem egy ilyen elgyengült pillanatomban kezdtem érdeklődni volt munkahelyemen arról, hogy épp van-e most hely, vagyis januártól mert azért annyira még józan maradtam, hogy addig semmiképpensem megyek, és utána sem szeretnék mindjárt 100%-os munkaerő lenni. Azt a kompromisszumos megoldást ajánlottam én, hogy az évek alatt összegyűlt 41 nap szabit nem egyben venném ki, hanem heti 3-4 nap járnék be, de mindjárt ahogy vissza tudnak venni, azaz nem állna fenn az a helyzet hogy állományban vagyok, de itthon unatkozok gyerekezek, hanem rögtön számíthatnának rám, de kicsit ritkábban látnának (ez nekik is megéri) eleinte mondjuk jópár hónapig, amikor is előadom, hogy hatórásként szeretnék dolgozni továbbra is ha lehetséges, gyakorlatban továbbra is napi nyolc óra heti 3-4x. Egyelőre várom a visszahívást, hogy mikortól és hová sikerül visszamennem, ugyanaz a munkakör ahol legutóbb voltam nem valószínű, mert természetesen a helyem betöltődött, de szerencsére mindig vannak fiatalok akik férjhezmennek, majd gyermeket szülnek és ilyenformán azért akad majd hely. A bővítésről nem is beszélve, szóval amiatt nem izgulok, hogy nem fognak tudni alkalmazni.

Csak arra kell gondolni, hogy pár hónap és munka világa és máris értékesebbé válnak az itthon kettesben töltött napok, amik így még gyorsabban telnek, talán ezért is jutok kevésbé ide az íráshoz, mert szeretném jobban kihasználni, csak Áronnal tölteni az időt.

Élvezni hogy mennyire nagy már, hogy jó perceiben mennyire aranyos, segítőkész, vidám, ahogyan élesedik az esze, ahogy egyre jobban érdeklődik megint a könyvek iránt, ahogy kezdi felfedezni a mondókák világát, figyeli a dalok szövegét és aranyosan kérdez (anya, mi az a hullahó? mi az a fűtkatlan? mi az a tavasz?) és próbálni válaszolni, és kihasználni, hogy a 2-3 év közötti memória páratlan talán sosem lesz ilyen mint ebben a korban, hogy amit most hall egy életre megjegyzi.